Van az a megmagyarázhatatlan érzés, amit a tücsökciripelés, csillagos égbolt, ropogó tűz egy hűvös nyári szellő idéznek elő. Kitágul a szíved és magad sem tudod miért, könny szökik a szemedbe. Béke van benned. Mélyet lélegzel és érzed most ÉLSZ igazán.

Szent Iván éjjele nekem mindig ilyen volt.
 

Mintha ezen az éjszakán a világ egy pillanatra megállna és a bensőnk elcsendesedne annyira, hogy meghallhatóvá váljon bennünk valami nagyon finom, nagyon ősi, nagyon ismerős. Vannak nyári éjszakák, amelyek nem egyszerűen szépek, hanem közelebb húznak valamihez, amit nappal könnyű szem elől téveszteni.

A szíved lüktetését hallod a füleidben. A külvilág szinte eltűnik, annyira tiszta pillanat.  És a feledés fátyla benned feloldódik.

 

Ez az éjszaka, amikor könnyebb ráérezni arra a mély, belső tartóvonalra, a tengelyedre, amely nem a külvilág visszajelzéseiből él, nem a félelmeidből tájékozódik, és nem a bizonytalanságaidra épül, hanem csendesen, mégis rendíthetetlenül tudja az irányt.

És ekkor tud megszületni benned az éberség egy belső tartóvonalra, a tengelyedre, amely mindig is ott volt benned, csak a hétköznapok zajában, a megfelelésben, a rohanásban és a túlélés ritmusában ritkán tudtad valóban érezni.

 

​

Három varázslatos napra hívlak.
 

Egy kicsi, bensőséges térbe az erdő ölelésében, a Dunakanyar fölött, ahol néhány napra kilépünk a hétköznapokból. Átlépünk egy időtlen térbe, hogy lassan megérkezzünk önmagunkhoz.
Ahol a reggelek a Duna fényében nyílnak meg, az esték csillagfényben csendesednek el, és a testünk végre fellélegezhet annyira, hogy ne csak gondolkodjunk a belső vezetettségről, hanem meg is érezzük. Pontosan ott találkozunk.

​

A Szent Iván-éji elvonulásunk középpontjában a szertartás áll. Beavató kezdőpont, amely után elérhetővé válik a tengelybe állás teljes folyamata.

 

A szertartásban nem valami rajtunk kívülit szeretnénk elérni.
Nem különleges élményt keresünk, és nem valamilyen távoli, elvont minőséghez akarunk kapcsolódni.
Hanem megnyílunk annak a belső szentségnek, amely már ott él bennünk.
Annak a csendes, mély tudásnak, amelyből a tengelyünkre való éberség születik.
Annak a pontnak, ahol a tűz, a csend, a test, a természet és az együtt tartott figyelem segítségével először valóban ráérzünk arra, ami utána már nem lesz többé ugyanúgy elfelejthető. Együtt emlékezünk rá.

Ez a három nap tehát a felkészítés.

Lassú, finom, gyengéd ráhangolódás arra, hogy az éjszakában a tengelyünk emlékezete valóban megnyílhasson.

Ezután indul majd az a hosszabb folyamat, amelyet Szent Iván éjjele után minden vasárnap tovább viszünk együtt. Hétről hétre a tengelybe állás egy-egy aspektusát fogjuk megélni, mélyíteni, kiigazítani, testbe engedni.

Az önértékelésben élő torzulásokat, a belső elhajlásokat, a félelemből született önképeket, a régi túlélő mintákat fogjuk lassan, szeretettel, következetesen átrendezni, hogy egyre stabilabban tudjunk ebből a belső középpontból élni.
 

Ez a tizenkét fős kör lesz az első, amely ezt a frekvenciát együtt hívja be.
Az első, amely lehorgonyozza.
Az első, amely elkezdi élni.
És ez által a szent szolgálati munka által válik elérhetővé a kollektív számára is a tengelyfrekvencia.
Az elmúlt években erre a munkára készítettek fel minket.

Éppen ezért ez az elvonulás számomra nem egyszerűen egy nyári alkalom, hanem egy nagyon bensőséges, kezdőpont azoknak, akik érzik, hogy innentől valami valóban más szeretne elindulni bennük, általuk. ​​